„Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.“
(Kosztolányi Dezső)
Akár ez is lehetett volna a mottója Eszter november 10-i előadásának, mely az eredetileg tervezett időponttól, halottak napjától valamelyest eltávolodott, viszont aktualitásából azóta sem veszített. Miközben azon tűnődhettünk, lemondanánk-e a művészetről, az eddigiekhez képest líraibb előadást hallottunk.
A címből és az előre közzétett versösszeállításból is sejthető volt, hogy ezen az estén kevesebb életrajzi adattal és anekdotával találkozunk majd, inkább a költeményeké lesz a főszerep. Így is lett: különböző mélységig hallhattunk életrajzi adalékokat egy-egy költő művének a megértéséhez, de felfogásukat a halálról, illetve annak változásait sokkal jobban tükrözte a versek gondos összeválogatása és lenyűgöző előadásmódja. Az est további újszerűsége Eszter saját fotóiból készített kis kiállítása volt, amelyet a szünetben lehetett alaposabban tanulmányozni. A milánói Cimitero Monumentaleban készült szokatlan felvételek mindenkit megerősíthettek az előadásnak abban az alaptézisében, miszerint a művészek halálról alkotott elképzelései egy-egy korszak, világnézet előterében igencsak változatosak, de még a művész életszakaszaitól függően is.
A halálhoz való viszonyulás filozófiákat elválasztó kérdését vizsgálva az előadás gondolatmenetének lényeges pontja volt az a további megkülönböztetés, miszerint nem csak a halálhoz, hanem a meghaláshoz is különbözőképp közelítettek az elhangzott költemények szerzői: Juhász Gyula, Ady Endre, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós. Az előadás menete ezeknek a költőknek a halálról, a meghalásról alkotott elképzeléseit átalakulásuk folyamatában követte végig. Ennek megfelelően változott a hangulat is: a téma abszurd mivolta ellenére az est elején még derült légkörben jóformán a halál arcába nevettünk, amikor a nyugatos költők képzeteit a meghalásról unaloműző tevékenységként vagy lázadásként értelmeztük, a szünet után viszont ugyanezeknek a költőknek haláluk előtt írt verseiből, illetve Radnóti soraiból áradó komor képek hatására megdöbbenés uralta a befogadóképessége határán álló termet. A téma komolysága ellenére még többen voltak kíváncsiak Eszterre és a rendezvényre, mint legutóbb, mintegy ötvenen.
Mivel a megszokotthoz képest több vers hangzott el, Eszternek nagyobb tere nyílt művészete bemutatására – véleményem szerint minden eddigit felülmúló módon. Az előadást Haydn Búcsú szimfóniája nyitotta meg, és Kosztolányi „Lásd kisfiam” című verse zárta, amely magába sűríti az est folyamán kibontott gondolatokat.
Kollár Péter
www.irodalmiklub.hu
